Ha a 20. század legismertebb komikusait kellene felsorolnia az embernek, egy francia művész neve biztosan a listán lenne: ő nem más, mint Louis de Funès, s a francia színészért még halála után is rengetegen rajongana k. Bár a gumiarcú híresség több mint negyed évszázada halott, kacagtató filmjei – Horgász a pácban, Fantomas, A St. Tropez-i csendőr - örökre őrzik zseniális karakterformáló képességét.

A francia filmművészet egyik legnagyobb komikusa ma 28 éve halt meg. Egy régi sevillai nemesi család leszármazottjaként 1914. július 31-én Courbevoie városkában született. Különös érzéke volt a zenéhez, a rajzhoz és a mókázáshoz, a tanulás kevésbé izgatta. Színészi karrierje nehézkesen indult - eleinte nem nagyon tudott elhelyezkedni, így kényszerből bárzongoristaként kereste a kenyerét. (A második világháború kitörésekor a Pigalle egyik bárjának zongoristája volt.) Ennek persze később filmjeiben is hasznát vette, ráadásul második feleségét, Jeanne Augustine Barthélémyt is így ismerte meg. 

Végül mégiscsak sikerült kisebb szerepekkel felhívnia magára a színházlátogató közönség figyelmét, és az ötvenes években már egyre-másra kapta a mozis lehetőségeket. Az 1958-as Horgász a pácban első sikerfilmje volt.

Ettől kezdve aztán sikert sikerre halmozott: a közönség imádta a csendőrös vígjátékokban. a Fantomasban pedig még Jean Marais-t, a sztárfőszereplőt is túlragyogta.
De imádott színházát sem hagyta el: a hetvenes évek elején Claude Magnier Oscar című komédiájában brillírozott, majd a Jákob rabbi kalandjainak leforgatása után visszatért a világot jelentő deszkákra. Talán a nagy hajtás volt az oka, mindenesetre 1975 márciusában szívinfarktust kapott.

Bár felesége szigorú ellenőrzésének köszönhetően felépült, orvosai megtiltották, hogy folytassa mesterségét.

Színpadra soha többé nem léphetett, de a filmezést nem tudta abbahagyni - igaz, az 1976-os Szárnyát vagy combját? című vígjátékot is csak úgy engedték neki leforgatni, hogy állandóan a közelében volt egy orvos.

Hatvanöt felett, gyermekeim, már ferde szemmel nézik az embert, és igyekeznek kivonni őt a forgalomból. Magam előtt látom a jelenetet, hogy a rendőr megállít egy ilyen korú férfit: „Kérem a papírjait! Hány éves? – Harminchat. – Akkor jó…” A férfi pedig szökdécselve folytatja útját, mint egy gyerek, amíg el nem tűnik a rendőr szeme elől – zsörtölődött fiainak.

Ezután már csak néhány filmet készített: 1980-ban megvalósította régi álmát, és leforgatta Molière A fösvény című darabját, 1982-ben pedig A csendőr és a csendőrlányokkal búcsúzott rajongóitól. Bár jelentősen lassított a tempón, 1983. január 27-én, 68 éves korában mégis újabb szívrohamot kapott, amit már nem tudott legyőzni szervezete. Három fiút hagyott maga után, köztük Olivier szintén színészként dolgozik.

Több mint 130 filmben játszott, igazi műfaja a burleszkbe hajló vígjáték volt, melyben megcsillanthatta ezerarcúságát, gesztusainak és mimikájának sokféleségét.

Az ember azonban mindig a látósugarában maradt. A nap minden egyes szakában, bárhol járt is, noteszlapokra jegyezte fel azoknak az embereknek a viselkedését, mozdulatait és allűrjeit, akiket látott. Ő nem kockáztatta életét, mint Jane Goodall a csimpánzok között, de neki is álcáznia kellett önmagát, szinte átlátszóvá kellett válnia, hogy a környezete szabad folyást engedjen igazi természetének. Márpedig nem könnyű az ilyen feladat, ha az ember sztár!